Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A beautiful day

2012.10.16

 Október 16-a jelentős nap az életemben, 28 évvel ezelőtt ezen a napon 12 óra 20 perckor éltem meg életem legnagyszerűbb élményét, bármit mondjon is ebben a témakörben Drcsernuss, a fiam születését. Már nagyon vártam Őt. Ez volt az  első nyár, amikor alig vártam, hogy vége legyen, és eljöjjön az általam oly mélyen gyűlölt ősz. Az október, a mérleg hava, amikor megtörtént  a világ legnagyobb csodája, hogy egyáltalán megérkezett Ő, akire majdnem 7 évet vártam. Akkoriban idős primiparának számítván a terhességem amúgy kiegyensúlyozott kilenc havát folytonosan gerjesztett parák között töltöttem, kórházból ki, kórházba be.... Pedig gyakorlatilag semmi baj nem volt ezzel a terhességgel. (Leszámítva kedves apuka szemétségeit, de akkor még az se tudott érdekelni, annyira lenyűgözött ez a pici baba, akivel az első moccanásától fogva mély kapcsolatot ápoltam.) Az erre megfelelő időpontban berendeltek a kórházba, méhszájzáró műtétre, nehogy koraszülés történjen, de a főorvosi vizsgálat verdiktje az volt, hogy ezt, gyerekek. akkor lehetne bevarrni, ha előtte kicsit megtágítanánk, hogy legyen hova ölteni. Szóval nem lett ilyen beavatkozás. Aztán elérkezett a várva várt időpont, és semmi. Én lelkesen vártam minden éjszakát, hogy majd ma éjjel, mert hogy a szülések ugye éjjel kezdődnek, szolgálják csak meg a szülészek azt a marha sok pénzt, amit összekeresnek.  De minden reggel egyben ébredtem, kicsi fiam, akiről akkoriban úgy tudtam, hogy Borbála lesz, nem nagyon volt kíváncsi erre a világra. Aztán egyik vizsgálat alkalmával, amikor ismét megállapítást nyert, hogy van még hátra uszkve egy hét, tíz nap, valakinek eszébe jutott, hogy ha már itt vagyok, elvégeznek néhány vizsgálatot. Apuka offolt, én maradtam, és még utolérték a kapuban, hogy várjon még pár percet, mert mindjárt lesz egy gyereke. Engem lábon hajtottak a műtőbe, mint a vágómarhát, ahol is a műtősnő jól lecseszett, hogy se beöntés, se katéterezés nem történt.... Hát mire észbe kaptam, fel is ébredtem, és megtudtam, hogy ez bizony Marci lett. Egész délután szenvedtem, aztán estére kaptam fájdalomcsillapítót, és egész jól tűrtem, hogy a kedves papa, a nővér és a szülészorvos, aki egyébként jó barátunk volt, a fejem fölött pezsgőt durrantott, sőt meg is kínáltak belőle, de nem kértem. Felhozták az újszülöttet is párnába csomagolva, mert akkoriban így ment ez, és először néztünk egymás szemébe mélységes szerelemmel. Sosem voltam hajlandó maszkot venni, amikor kihozták szopni, mert nem akartam, hogy valami rémségről gondolja, hogy az az anyja.  Meg is rótt a szarbaharapott doktornő, hogy "Anyuka, megfertőzi a kisbabáját."  De nem lett igaza. Már ha a hasamban nem fertőztem meg, minek fertőztem volna meg élőben? Nem is foglalkoztam soha különösebben a sterilezéssel, fertőtlenítéssel, főzőmosással és társaival. Szép egészséges baba volt, erős és életrevaló. Nem is lett beteg, csak nagyon ritkán. Akkor se súlyosan, hála istennek. Ezt a történetet nagyon sokáig minden születésnapon elmeséltem neki, de már nem igényli. Gondolom unja, ami teljesen természetes. Ez az én sztorim, és én vagyok képes még ma is meghatódni, ha rágondolok. Szerencsére Marcikám ma már nem velem ünnepel, persze beszélünk majd telefonon, és szombaton fel is megyek hozzájuk megköszönteni. De a napja már Lindával telik, és nagyon örülök, hogy ilyen kedves és aranyos társat talált magának. 

Hát ezért fontos ez a nap számomra, és volt az a bizonyos nap életem legboldogabb napja. Milyen jó, hogy már akkor tudtam ezt, és átéltem minden pillanatát még a gyereknevelésnek is, tudtam, hogy mennyire boldog vagyok, és szerintem ezért ilyen kedves, nyugodt és kiegyensúlyozott az én fiam. Sosem gondoltam arra, hogy bárcsak már ennyi meg ennyi idős lenne, hanem minden pillanatot igyekeztem a legmélyebben átélni és kiélvezni. Mindenki csodálkozik, és nem is akarják elhinni, hogy sose vertem meg... értem ez alatt, hogy a kezére sem csaptam, a popsijára sem, és semmiféle testi fenyítésben soha nem részesült, mert méltatlannal tartottam volna saját dühömet, vagy türelmetlenségemet rajta levezetni. Egyébként nem is emlékszem rá, hogy dühös lettem volna rá, vagy szívesen bántottam volna. Azon kívül sosem hazudtam neki. Még piciben sem. Amikor oltást kapott, kérdezte, hogy fájni fog-e, bevallottam, hogy bizony egy picit fog. Így aztán számított rá, és nem is sírt soha, sőt a suliban, mikor kollektív egymás hülyítése ment és különösen a lányok őrült hisztéria közepette felsorakoztak az oltáshoz, ő mindig vállalta, hogy első lesz.. 

Szép kis család voltunk, mert bármennyire nagy barom is lett kedves édesapja a idők során, egy dolog vitathatatlan, nagyon jó apja volt a kicsi fiának. Egészen tizenegy éves koráig. Úgy gondolta tán, hogy annyi elég volt, és attól fogva a saját boldogsága lesz az első. Addig jó apa volt, de sajnos jó férj maximum a kapcsolatunk legelején.... És akkortól fogva nőzött, nem érdelkelte mit lát a kisfia, ő szerelmes volt, és egy életem van, nem rontom el felkiáltással elköltözött, aztán viszzajött, aztán megint szerelem, meg új nő és válás. Most már teljesen elidegenedett tőle a gyereke. Azt azonban megfogadta, hogy nőkkel mindig tisztességes lesz, és ezt be is tartja. Nagyon szereti a barátnőjét. A régi barátnőjét is szertette és tisztelte, és amig nem szakítottak, sose csapta be. Utána meg természetesen miért tette volna. Szóval történt ahogy történt, ő ebből is jól jött ki. Láttam már olyat, hogy alkoholista apuka gyereke azt szűrte le a pokoli gyerekkorból, hogy ő aztán soha, és példás szerető apja négy gyerekének, és láttam olyat is, aki hasonló indíttatás után jó nagy alkesz lett, és vitte tovább a családi példát.

Nem akarok itt most ezzel tovább foglalkozni, inkább a mai nap arról szól számomra, hogy milyen jó is egy ilyen kedves és okos ember anyjaként élni. Azt meg letojom, hogy milyen pocsék idő van.