Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És továbbá....

2012.07.16

Maximális fordulatszámon dübörög a bolondokháza. A legújabb  merénylet engem ért a kocsimon keresztül. Indulunk a Marcival valahova, amikor látom ám, hogy valami szar van az ablaktörlők alatt. Bőséggel. Olyan volt első ránézésre, mintha a hársfa termésének a bogyói lennének. Bekapcsoltam az ablaktörlőt, de kapcsoltam is ki nyomban, mert tele volt szórva sóderrel, murvával, szóval apró kövekkel. Kiszállok, még a tetején is vastagon. A motorház, minden csurig szórva kaviccsal. Hát majdnem felrobbantam. Nem részletezem, a házban lakó hülyegyerekek szórták tele, de hogy konkrétan ki, arra vonatkozólag nincs pontos adat, mivel mindegyik másra fogja. Mindegy is. úgysem a gyerek a hibás, hanem az a drága szüleje, aki hagyja, hogy egész nap valahol kint ődöngjenek, és mindenféle agyament baromságot csináljanak. Egyik távolabbi szomszéd, a Zsuzsa nagyban szorgalmazza, hogy össze kéne hívni egy lakógyűlést a "Leben und leben lassen" szent jegyében. Én is úgy gondolom, hogy helyre kellene tenni itt a dolgokat, mert az nem megoldás, hogy nem merünk kiülni a teraszra, én inkább az utcán parkolok, mint a 160 ezer ft-ért épített kocsibeállóban, valamint elmenekülünk itthonról du. 4-kor, amikor a dedek megjönnek az oviból, vagy a nagyitól. Különösen az egyik kedves apuka van a bögyömben, aki, miközben kedves neje dolgozik és a gyerekek rá vannak bízva, zavartalanul üldögél a számítógép előtt, és órák hosszatt rá se hederít a gyerekeire, akik hol itt, hol ott töltik az idejüket, és csinálják a balhét. A kisebbiket valamelyik nap majdnem elgázoltam, szerencsére épp indultam, így meg tudtam állni, midőn telibe elém száguldott a ház sarkánál a hülye nyuszján. Jót röhögött. Szóval nem lesz itt addig nyugi, míg valami baj nem éri valamelyik kamikázét, akkor aztán kíváncsi vagyok, ki lesz a hibás?

Egyébként voltunk a Ricsiéknél, nagyon aranyos a kis uncsika. Tényleg nagyon nyugis, kiegyensúlyozott kis krapek. A szülei is előnyükre változtak, úgy néz ki, teljes a családi béke, és olyan kerek egész minden náluk. Jó volt.

Megvolt Évike szülinapja is, nagy nehezen kifundáltam, hogy kapott tőlem két színházjegyet, (olyan darabra, amit én már láttam, nehogy az legyen hogy... egyébként meg is lett jegyezve, hogy Katyás, akkor mentek anyával színházba?) a tihanyi szabadtérire. Adjunk a szellemnek is, ne csak a testnek. 

Azon gondolkodom, miért kell nekem folyton résen lennem, mindenféle elképzelhető dologra előre felkészülni, és egyáltalán, iszonyúan fojtogat ez az állandó rosszindulat. Nem tudom, hol a dolgok gyökere, de nyilván még a gyermekkorban, hogy mi állandóan játszuk a "jó testvérek vagyunk" című álságos színjátékot, miközben az őszinte szeretetnek az írmagja sem lelhető fel. Inkább csak a versengés, hogy kinek megy jobban, kinek a gyereke a jobb tanuló, sikeresebb, nagyobb, szebb, divatosabb, kisebb, nagyobb és egyáltalán. És persze ki a legtehetősebb. Hol itt a jó testvérség? Amikor az ember orra alá dörgölik a nagy gazdagságot, és olyanokat mondanak, hogy "én tudom, hogy mostanában divat szegénynek lenni..". Hát nem kívánom neki, hogy legyen olyan divatos, mint én. Én nem kérnék tőlük segítséget soha, amíg fenn tudom magamat tartani, és ha bármi lesz is, inkább a bank, mint a szerető család, hogy aztán hallgathassam, hogy mit "kellett volna inkább csinálni, mint.." és "majd megtanulod, hogy...". Meg hogy nem irigykedni kéne, hanem utánam csinálni, mindenki előtt nyitva volt a lehetőség, azt tanulni, amit akar, mást kellett volna. Jesszus! A feltételes múlt a "kedvenc" igeidőm. Mert rohatt könnyű okoskodni, és osztani az észt. Utólag. Komolyan olyan helyes testvéreket látok magam körül, akik segítik egymást, és nem úgy, hogy közben megalázzák, meg hogy érezd magad lekötelezve, hanem őszinte szeretetből. Hát ez nálunk hiánycikk. Az őszinte szeretet. Inkább a nagy marha önzés a jellemző. És közben a mézédesen cseppenő mosoly, mert azt szeretnék elhitetni (tán magukkal is), hogy ők maguk a testet öltött túláradó szeretet.

Na, szóval úgy három napja ezen morfondírozom, és nem mondhatnám, hogy valami marha jó a hangulatom tőle. Mész az idén nyaralani? És hová?  Hová, hová? Hawaiira bazmeg!

Mellesleg elég jól érzem magamat az állataimmal, olyan cukik, bár a Shanti újabban egyáltalán nem kedves, hanem olyan bumburnyák, mint valami magának való vén kandúr. Pedig már csak dúr. Vagy alszik, vagy nincs itthon. De nem hízelgős, nem dorombolós és bújós. Talán majd ha az időjárás nem lesz ilyen baromi szélsőséges, megnyugszik a kis bioritmusa, és újra a jó kis cicám lesz. Vagy ha nem, hát szerzek egy kiscicát. Bárcsak a kisciciák sose nőnének meg!