Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Már nem esik a hó

2012.02.16

 kifejezetten kellemetlen az idő. Hála istennek Fifike ilyenkor nagyon hamar dolgavégezetten hazafelé indul, ő se nagyon szeret küzdeni az elemekkel. Annak ellenére, hogy plusz 3 fok van, kifejezetten kellemetlen az idő ettől az őrült széltől.

Miért írom én ezt a blogot-naplót-diary-t? Az elején már megírtam, egyik oka a hirtelen támadt közlési kényszer lecsendesítése. A másik, talán, hogy majd egyszer valami boldogabb életemben elolvassam, milyen volt akkor léteznem, amikor a gödör legalján voltam. 

Szép lassan jutottam ide, nem is osztom meg magammal a folyamatot, mivel biztos, hogy azt soha nem felejtem el. Max. majd ha teljesen agyi demenciás leszek, akkor meg már úgyis mindegy. Nem fogok emlékezni még a kódomra se.

Tehát nyomorom egyik jele ez a közlési vágy, késztetés. Én annyira szeretek beszélni, társalogni, vitatkozni, életelemem a társaság, az okos emberekkel való együttlét, és ettől foszttattam meg. Ez a legborzalmasabb az egészben. Életem legnagyobb részét magamban töltöm, nincs kihez szólnom, max az állatok. Egyébként teljesen szokásommá vált, hogy magamban beszélek. Hangosan. Sajnos, néha már az utcán is. Mentségemre szolgáljon, hogy olyankor ott van velem Fifi, de hát mégiscsak őrült az, aki a kutyájától érdeklődik az utcán... Ez a legnagyobb veszteség, amit VF lelépése okozott.  Nekem ő maga nem hiányzik, sőt lényegesen boldogabb az életem nélküle, de az a tény, hogy egyedülálló vagyok, kizár mindenféle társaságból.

VF teljesen kuka volt, nem igazán társalgó partner, de legalább nem a falnak beszéltem, és néha még válaszolt is. Élmény volt vele autózni. Emlékszem, egyszer elmentünk a Ligúr-tengerig, és nem szólt egy szót se. Én vezettem. Azonban, ha kedvünk volt, elmehettünk vendégsébe, vagy mi hívtunk társaságot, és remekül éreztem magamat. Kérdés, hova lettek ezek az emberek? Hát a Flóráék megmaradtak. Napjaim fénypontja, amikor közös esténk során, szerdánként összejövünk. Aztán a Tamásék. Természetesen ők voltak barátok már kb. 4 éve, amikor én képbe kerültem, ám aztán harminc évig voltunk együtt. Sok jó nyaralás, buli, síelés, szilveszter, együtt töltött élmény kapcsolódik hozzájuk. Ők teljesen praktikus módon, házaspár a házaspárhoz alapon, inkább velük maradtak. Tetejébe szomszédok, az új nő anyagi helyzete folytán már VF sem a kis csóró vidéki haver, hanem egyenlő tőkeerővel bíró társasági lény, ugyanabban a hajóban. Azért néha meglátogatnak, de csak akkor, ha VF-ék nincsenek a színen, és eléggé szarul esett, amikor a Jutka két éve meghívott szilveszterezni, aztán meg szólt, hogy mégse menjek, mert VF-ék mégis elmennek. 

Kik vannak még? Felejthető alakok, többekkel politikai okokból szakadt meg a kapcsolat. Én mindig is utáltam ezt a most regnáló kivagyi, hülye bagázst, így aztán azon ismerőseim, akik révükön jutottak magas pozícióba, zsíros pénzekhez, nyilván nem mutatkoznak szívesen velem. Hát így.

Néha olyan szívesen beülnék egy kávéra valahová, lemennék egyet korizni, vagy elmennék egy wellness hétvégére, de hát egyedül? Tudom, hogy egyedül is élveznem kéne az életet, de nem megy. Annyi mindent élveztem egyedül az elmútt ötévben (nem nyóc még hál istennek, bár végül is mindegy), hogy nem különösebben kívánom egyedül élvezni a kávét egy kávéházban, vagy nézni a tengert Cannes-ban, mert már annyiszor láttam.

Viszont nagyon szívesen bejárnám azokat a gyönyörű tájakat valakivel, akinek megmutathatnám, hogy mi tetszett nekem ebben. VF és új tulaja, mert ne szépítsük, geráde megvette tőlem, gyakran utaznak egzotikus tájakra, évente kb. négyszer olyan helyekre, ahova egy normál ember jó ha életében egyszer eljut. Ezért biztos nagyon büszkék magukra, jól el lehet vele hencegni, hogy tudod, Kínában, Peruban, Mexikóban, stb... Ezt egy cseppet sem irigylem, bár eleinte azt hittem. Vannak helyek, amiket nekem elég megnéznem egy filmen, nem érzek mardosó vágyat, hogy magam szagoljam az elefántkakát.

Én igazából Európát szeretem. Itt is leginkább Franciaországot. Valóságos frankofón,-fíl,-mán vagyok. Voltam már négyszer Párizsban, persze ebből említésre csak az a két hét méltó, amikor magam barangoltam be a várost, ismerkedtem a helyekkel, pl. júl. 14-én a Montmartre.... felejthetetlen. Aztán a Loire-völgy,  Cote d'azure (hát, ezt lehet, hogy nem így kell írni, mert nagy frankománságom ellenére franciául sajnos nem tudok), Provence kétszer, és most az utolsó nagy élmény, ami mindent visz: Bretagne. Ez volt az a pont, ahol egymásra találtunk Károllyal, persze a szó legplátóibb értelmében, mivel még soha senkivel nem találkoztam, aki akár csak hallott volna mondjuk Cape Fréhel-ről, vagy Roscoff-ról, hogy Trégastelt ne is említsem, ahol ő lakni méltóztatott. Örökké hálás leszek jó Gyulámnak, amiért megismerhettem a világnak ezt a varázslatos pontját. És most érdeklődéssel várom áprilisban Korzikát. Ha rajtam múlik, eszembe nem jutott volna oda menni, hisz még annyi más, számomra vonzóbb pontja van a világnak és Franciaországnak is, de hát erre van most lehetőség, ne sírjak.

Egyébként Károly nem mint pasi szerepel az életemben, csak mint kuriózum, akivel érdemes és érdekes dumálni, olvasni a könyvét (Franciaországról persze), és nyilván ő is így van ezzel. Leszámítva, hogy az én könyvemet nem érdekes olvasni, mivel nincs.

Tehát vissza a gödrömbe, annak is a fenekére. Néha úgy éreztem, ennél mélyebbre már nem lehet, de lehetett. És ha rossz sejtéseim nem csalnak, hát lehet, hogy még sokkal lejjebb is van. Annál azért szeretnék előbb meghalni. Néha avval vígasztalom magamat, hogy kezemben a döntés. To be or not to be....