Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Most csak úgy..

2012.10.05

 Itt ülök, és kitöltöttem magamnak egy pohárral kedvenc vörösboromból, Vino nobile di Montepulciano, még egyenlőre csak szellőztetem. Vettem egy kartonnal Toscanában, jeles alkalmakra...... Mit mondjak, nem nagyon fogy. Ez se egy jeles alkalom, mivel 1szál magamban kornyadozom a számítógép előtt, és az élet baromságain elmélkedek. Ma pl. beugrottan a Nagypofájú (eposzi állandó jelző) Zsuzsának, pedig azt hittem magamról, hogy nem vagyok egy nyeretlen kétéves, és mégis. Ő ugyanis súlyos perfekcionista háztartási értelemben. Biztosan mindenki ismeri azt a típust, aki hajnalban kel, maga süti a kenyeret, biot bióval eszik, és semmi mesterséges, minden organikus, ahogy kell. A kertje meg, mit ne mondjak, maga a tökély (volt, a legendai múlt időkben, amikor még családi házuk volt, de akkora ám...), mondta is a férje, hogy minden fűszálat külön-külön egyenesített ki. Na, szóval eme háztartási polihisztor önnön két kezével kifestette a lakást, sőt mi több, a terasz hámló vakolata helyét is. Maradt festék. Jó drága volt, fele áron, fair trade, eladta nekem, hogy fessem ki én is. Szó ami szó, nem vagyok egy kézműves alkat, pedig szeretnék az lenni, de a tudatlanok bátor magabiztosságával belevetettem magamat a feladatba, Ő természetesen sec perc alatt végzett vele, és gyönyörű lett, és még csak le sem fáradt, gondolom rögtön utána főzött is húsz személyre halászlét és sütött hozzá valami jó bonyolult második fogást. Én azonban nem így jártam. Először is levakarásztam a plafont, mert hogy az mállik, de persze felénél beleuntam, meg különben is ott már olyan szép és hibátlan volt.... Aztán nekiálltam festeni. Még szerencse, hogy szóltak, hogy öltözzek valami rongyokba, amiért nem kár, és a fejemre is tegyek valamit. Igen szépre maszkíroztam magamat, és MINDENT összekentem. A sárga falat, a fejemet, kezemet, létrát, de a legnagyobb baj az, hogy a kitekerős gyönyörű napernyőmet is összebarmoltam. És nem is tudtam lemosni,pedig próbáltam erősen. Megette a fene az egészet. Most vettem egy üvegcse higítót, vagyis oldószert, hátha azzal sikerül valami javulást elérnem. Az egész nem ért annyit, mint amekkora kárt csináltam magamnak. És mindemellett valóban eltörpül. hogy mennyire fog örülni a Zsuzsa, hiszen önnön nagyszerűsége csak mégjobban kidomborodik az én balkezességem mellett. Na de ez engem egy cseppet sem érdekel, mivel sose is állítottam magamról, hogy valami nagyon ügyes lennék. Nem is vagyok. Meg pedáns se. Aki együtt él egy kutyával meg egy macskával nem is lehet az. Legalábbis az ő értékrendjük szerint. Náluk már a lépcsőházban le kell vetni a cipőt. Én speciel egyik legnagyobb sértésnek veszem, ha vendégségbe menvén le kell vetnem a cipőmet!!! Soha ilyet nem kérnék senkitől. Mert mondjuk nyilván szépen felöltözöm ilyenkor, és a cipő része a megjelenésnek, az egész nagyszerű harmónia odalesz, ha zokniban, vagy harisnyában, horribile dictu Ikeás otromba mamuszban kell feszíteni. Azt, hogy esetleg lábszag lesz, ne is említsük, mert én ugyan renszeresen mosom a lábam, meg járok pedikűröshöz is, de elképzelhető, hogy valakinek hamarabb megizzad a kis lába.....Kínos. Hát ilyenek ezek a háztartási perfekcionisták. Engem kissé irritálnak. Ők mindenesetre büszkék arra, hogy náluk aztán nem hogy kutya vagy macskaszőr, de még egy eltévelyedett szempilla sem eshet a padlóra. Köszönöm Istenem, hogy nem ilyennek születtem.

Más. Ismét belefutottam egy jó nagy pofonba, de ezt is csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Valamelyik délután nagy unalmamban tiszta hülyeségből fölregisztráltam a Randivonalra, azóta persze már rég lejöttem. Mondjuk öt napig voltam fönt. Egy hétig se. Rögtön levettem, hogy ugyanazok a Kazánfűtő Lajosok, és egyéb széplelkek vannak fönt, akik tavaly ilyenkor is ott lappangtak.  Nota bene nem értem mi a túrót lehet ott kutakodni éveken át, azt remélik tán, hogy egyszer csak rájuk kattan valami domború tini, és megboldogulnak? MIndegy, az alkoholizásli szokásaimat firtató kérdésre adható opciók közül a "gyakran"  iszom alkoholt választottam, mivel ez az igazság, bár van úgy, hogy egy hétig se iszom. Nem azt kérdezték, hogy milyen gyakran részegedem le, mert erre nyilván a ritkán lett volna az igaz válasz. Egy nagyon szimpatikus úr ezt találta a legérdekesebbnek belőlem, írt is legott, és én híven válaszoltam őnéki. Itt kell megjegyeznem, hogy sajnos, mivel apám hetven éves korában halt meg, és amúgy nagyon jól tartotta magát, a hozzám illő urak láttán nyomban ő jut eszembe, és ez némiképp rontja a romantikus érzések kialakulásának a lehetőségét. Mindenesetre a fentebb említett úr ez alól kivétel volt, mert a küldött kép láttán nagyapám jutott eszembe, aki szintén nem ért meg magas életkort, 77 évesen halt meg. A kép némileg ifjabb önmagára hajazott, és úgy gondoltam, miért ne? Nálam a legszebb férfitestet is anullálja néhány helyesírási hiba, neki pedig az nem volt, csak max melléütés. Kérte, hogy küldjek én is képet, mert amit feltettem, azon nem igazán látszottam. Ez volt:

dscf3692.jpgNa, nem csodálom, hogy ennyi nem volt elég. Egyszer régen volt egy ilyen "közeledő" pasi, akinek semmi se volt elég. Olyan képet küldjek, amelyiken az arcom látszik, illetve elölről, hátulról, oldalról, és a fenekem, a teljes alakom, a mit tudom én micsodám, a végén azt kérte, olyat küldjek, amelyiken a lában látszik. Biztosra akart menni. 

 

 

 

 

 

Akkor ezt a képet küldtem, dscf3697.jpgés örültem, hogy nem lehetett kifogni rajtam, bár aztán végül is nem találkoztunk, úgy látszik nem vagyok tökéletes. Mondjuk nem is állítottam magamról soha. Mellesleg az aranypapucsos az én lábam. Szép nem?

Na de vissza az emlékek birodalmából a jelenbe. Én olyan képet nem szeretek küldeni, amelyiken túl jól nézek ki. (Nincs is, mert sose nézek ki túl jól, max. magamhoz képest, azt meg úgyis csak én tudom.) A szülinapiakból küldtem egy nem túl rosszat, mert az nem is régi, meg viszonylag élethű is. Na, itt aztán vége is lett az érdeklődésnek. Nagytata, úgy tűnik, túl öregnek talált, pedig nem állítottam magamról, hogy huszonéves vagyok, sőt még azt se , hogy harmincas. Mindenestre többé nem jelentkezett.  És én most itt tépelődhetek, hogy mi volt a baj. Az, hogy öreg vagyok, vagy az, hogy csúnya? Vagy nagy az orrom (az) ? A kebeleim se valami formásan dagadnak azon a képen, tán valami felpolcolt állapotút kellett volna? Mondjuk azért nem vagyok egyiken se Erzsi nénis ugye?  MIndenesetre annál szörnyűbbet el sem tudok képzelni, mint ami velem már enszer (nx) megesett, hogy nem ismertem fel a képen látott bonvivánt a megjelent rozoga aggastyánban. Ezért nem küldök magamról túl jó képet. Na akkor meg kár itt szenvedni amiatt, ha nem akarnak megismerkedni velem szimpatikus ( mi tagadás) nagypapák.

Bolond egy világ ez! Az ember nem talál korban hozzá illő kedves, intelligens, laza, jópofa pasit, a szép szemű, sok-sok évvel fiatalabb toy-boyok meg nyomulnak. Nyilván tudom miért, mert a hozzájuk illő cicababák az aggok lóvéjára utaznak, a cicafiúk meg úgy gondolják, hogy akkor legalább őket is kényeztessék holmi bányarémek a pénzükkel. Cserébe a szolgáltatásaikért. És meglepődnél, ha tudnád, hány vén hülye hiszi el, hgy Ő tetszik a fiúcskának, és nem a kecója, a pénze, meg az, hogy vezetheti a kocsiját. Aztán nagy hamar kiderül, hogy nagy a tragédia a családban, apukát gyógykezeltetni kéne mondjuk szerény esetben Németországban, pofátlanabbéknál Amerikában, de a költségekre nem futja, persze csak kölcsönbe, aztán majd összekoplalják, de hát a szükség nagy úr... és már áradnak is a könnyek, nyílnak is a pénztárcák, különösen, ha az ifjonc erdélyi szent ember...

Ó istenem! Szóval ez volt a hét nagy kalandja, már ami a kalandot illeti, velem csak ilyenek esnek meg. Nem baj, aki a kicsit nem becsüli......

Közben kiszellőzött a nobile, finom. Egészségedre öregapám!