Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Véges kis életünk

2013.04.14

Most nagyon sok érzés háborog bennem, igazából hülyén is reagálok, meg egyáltalán nincs igazam sok dologban, de harcolok, mert ilyen vagyok, hogy  ha csendben kellene üldögélni, és elmélyülten gondolkodni, hogy megnyugodjak, akkor én inkább harcolok. Nem szívesen szembesülök az érzéseimmel, gyengeségeimmel, sebezhetőségemmel. Mert nekem mindig erősnek kell lennem, hogy megfeleljek önmagamnak. Meghalt valaki, akivel már rég nem találkoztam, de nagyon mélyen érintett a halála, és őszintén mondom, megrendített.. És a temetésén teljesen kiborultam attól, hogy tele volt a ravatalozó és környéke hivatásos temetésre járókkal, megélhetési gyászhuszárokkal, olyanokkal, akik soha az életben két mondatot nem váltottak vele, lehet, azt sem tudták, hogy néz ki, de a férje helyi potentát, hát illik....  Olyan hülyék az emberek!

Bánt, hogy hagytam elmenni ezt az ismeretséget, pedig valaha nagyon jóban voltunk, jó sok átdumált, világot megvátó este, nagy buli van mögöttünk. Valahogy úgy alakult, hogy pont utána keresett meg egy volt barátnőm, akivel pár éves csönd volt, én tudom miért, de már túl vagyok rajta. Boldog voltam, hogy túllépett önmagán, és keresett. Vele, remélem, még lesz alkalmam leülni, jó sokat dumálni, és meginni pár sört. Aztán rögtön utána egy másik, a prehisztorikus korban volt csoporttársnőm is felhívott, nem akart semmit, csak úgy.... Jó volt. Van egy másik mondhatnám gyerekkori barátnőm is, akivel reggelente együtt kávézunk, telefonon persze, de mindketten kávézunk, és dumálunk. Jó. Mint anno, régen, amikor még én is Pesten laktam, és éjszakákat átdumáltunk, valahogy mindig volt mit mondani egymásnak. Pedig télen- nyáron együtt voltunk, sőt volt olyan időszak, amikor együtt is laktunk.  Aztán vannak az évek során melléd sodródott, és elsodródó emberek, akik ideig-óráig veled vannak, és ahogy jöttek, el is tűnnek. Különösebben nem hiányoznak. Igaz, hogy felnőtt fejjel nem lehet már barátságot kötni. Van pl. olyan is, akinek nincs más témája, mint a pasizás. A vén fejével csak erre kíváncsi. Hála istennek úgy tűnik, végre kikapott valami hozzá maximálisan passzoló versenyzőt, remélem jó sokáig vele marad. Azért még odabökte nekem, hgy azt az energiát, amit a politizálásra pocsékolok, inkább a társkeresésre kéne, és akkor boldogabb lennék. Hirtelen mindent tud. Ő lett a bepasizás papnője! Hát leszarom. Azon gondolkodtam, hogy vajon egy könyv végén happy endnek minősülhetne-e, ha a főhősnő úgy véli, úgy tud kiteljesedni, ha pasi nélkül éli le élete hátralévő pár évét. Sajnos azt hiszem nem. Manapság a nők bármennyi évesek is, csak úgy tudnak teljes életet élni, ha van mellettük egy férfi, egy társ, mert ez emeli a presztizsüket. Sőt, ettől lesz egyáltalán nekik. Mert ez a társadalom elvárása. Fiatalon hülye szingli picsa, idősebben klimaxos hisztis picsa, öregen meg nyugger vén picsa. Bezzeg az együtt öregedtek meg idilli kényszerképzete! Jaj, de szép is, de gyönyörű! Érzem én, hogy ez van. Azért vagyok egyedül (bár inkább a lényeget tekintve azt kéne mondanom, társaság nélkül), mert aki elvált, és nem tudott társat szerezni, az defektes. Annál valami gáz van, valami nagyon nincs rendben. És akkor még mindig inkább barátkozunk a volt a férjjel és az új nőjével (aki miatt lelépett), mert ők mégis csak egy pár. Azaz normálisak. Az az opció nem elfogadható, hogy nem találtam megfelelőt. Hát, bizony bizony, kompromisszumok nélkül nem megy!! - így az átlag huhogó. Csakhogy én nem akarok olyan kompromisszumokat kötni, mint amiket kellett volna, hogy elmondhassam, nekem is van társam. Annyira nem akarok megfelelni az elvárásoknak.

Én úgy akarok élni, hogy jól érezzem magamat a bőrömben. És az biztos, hogy jelenlegi állapotom nem minden világok legjobbika, de még mindig ezerszer jobb, mint bármelyik volt hódolóm mellett a kompromisszumok megkötése után lenne.

Mindenesetre elhatároztam, hogy sokkal jobban kihasználom a még hátralevő időmet, sokkal többet és tartalmasabban fogok élni, és mindent megteszek, hogy jól érezzem magamt.